Dylan D. Tides

Virágos

Volt mifelénk "nénije" tán mindennek a világon.

Ruhás Gizi zoknit hozott át a román határon;

Bolond Ilont siserehad kísérgette utcaszám

(nagy röhögve gúnyolódtak minden furcsa mondatán);

Cicás Margit portáján a szag a nyárnak válaszolt

(igaz, hogy vagy ötven házra egér soha, egy se volt);

Nyulas Irén akármilyen ketrecet is tervezett,

félévente minden kölyök szökött nyulat kergetett.

A Virágos Erzsi fent, az Árpád utcában lakott.

Kortalan volt, arca minden napsugarat elkapott,

így a ráncok ott bujkáltak, amikor csak nevetett,

de rájönni, hogy hány éves... sehogyan se lehetett.

Háza körül a kerítés csak egy sejtés volt csupán.

Legyőzte a repkény régen, s ha nem mész a hang után,

nem találtad volna meg a kiskaput se holnapig,

de Lusti, korcs kiskutyája elugatta, hol lakik.

Belépve egy új világba bújt bele az érkező.

Csukott szemmel nem lehetett eldönteni: épp mező,

esőerdő, tölgyes tisztás, vagy egy kis kert illatát

érzi-e az ember. Közben zümmög ezer kis barát,

elnyomva a falu összes, kint dübörgő moraját.

Cserép hátán cseréphalmok, mindenki, ki odajárt,

vitt Neki, hogy ültethessen, cserébe egy csokorért,

pénzt, egyebet, hiába is könyörögtél, sose kért.

Más volt ott a csend. Háborút látott tán már eleget,

s úgy nézett ki, elszökött és oda bújt a Szeretet.

Otthon jártam nemrég, s útba ejtettem a temetőt

(Papám kövét érintenem kellett) és a levegőt

szokatlanul tömény illat járta át. Az orromat

követtem, s az egyik sírnál százszám leltem csokrokat.

Oly sok volt a virág, hogy már ki se látszott ki lehet,

kit ilyen nagyon szerettek a falumbéli emberek,

de én biztos voltam benne, ki az. Míg élt, csak adott,

így hát minden szál virágért holtában kettőt kapott.