Megkötözött szavak

2023. május 30. 20:09 - Dylan D. Tides

Virágos

Dylan D. Tides

 

 

Virágos

 

Volt mifelénk "nénije" tán mindennek a világon.

Ruhás Gizi zoknit hozott át a román határon;

Bolond Ilont siserehad kísérgette utcaszám

(nagy röhögve gúnyolódtak minden furcsa mondatán);

Cicás Margit portáján a szag a nyárnak válaszolt

(igaz, hogy vagy ötven házra egér soha, egy se volt);

Nyulas Irén akármilyen ketrecet is tervezett,

félévente minden kölyök szökött nyulat kergetett.

A Virágos Erzsi fent, az Árpád utcában lakott.

Kortalan volt, arca minden napsugarat elkapott,

így a ráncok ott bujkáltak, amikor csak nevetett,

de rájönni, hogy hány éves... sehogyan se lehetett.

Háza körül a kerítés csak egy sejtés volt csupán.

Legyőzte a repkény régen, s ha nem mész a hang után,

nem találtad volna meg a kiskaput se holnapig,

de Lusti, korcs kiskutyája elugatta, hol lakik.

Belépve egy új világba bújt bele az érkező.

Csukott szemmel nem lehetett eldönteni: épp mező,

esőerdő, tölgyes tisztás, vagy egy kis kert illatát

érzi-e az ember. Közben zümmög ezer kis barát,

elnyomva a falu összes, kint dübörgő moraját.

Cserép hátán cseréphalmok, mindenki, ki odajárt,

vitt Neki, hogy ültethessen, cserébe egy csokorért,

pénzt, egyebet, hiába is könyörögtél, sose kért.

Más volt ott a csend. Háborút látott tán már eleget,

s úgy nézett ki, elszökött és oda bújt a Szeretet.

Otthon jártam nemrég, s útba ejtettem a temetőt

(Papám kövét érintenem kellett) és a levegőt

szokatlanul tömény illat járta át. Az orromat

követtem, s az egyik sírnál százszám leltem csokrokat.

Oly sok volt a virág, hogy már ki se látszott ki lehet,

kit ilyen nagyon szerettek a falumbéli emberek,

de én biztos voltam benne, ki az. Míg élt, csak adott,

így hát minden szál virágért holtában kettőt kapott.

komment
2023. április 25. 08:39 - Dylan D. Tides

Az összes karácsony

"Felesleges volt ez, Fiam. Hó is fúj, meg csúszik is.
Kemény, jeges december ez, nem egy bohóc április!"
- morgolódott dúlva-fúlva a hajanincs kisöreg.
"Különben meg honnan veszed, hogy a sztrádán nincs tömeg?
Ilyentájban útra kelni... Botorság, na! Elvagyok
békében a tévé mellett. Vagy tán jobb, ha nem gagyog
mégse az se. Évek óta minden műsor ugyanaz.
S pláne hozzátok utazni! Szép is lesz, ha behavaz
félúton majd a jóisten, s nem lesz se el, se tova!
Nem véletlen, hogy nem járok jó ideje sehova...

Láttam én a karácsonyt már, hidd csak el, az összeset!
Olyat is, hol bombákból még a hónál is több esett,
bár én arra nem emlékszem, kisded voltam még csupán,
pincesoron bújt el anyám szülés után Óbudán.
Láttam azt a karácsonyt, mely kiskutyámat hozta el,
s azt is, melyen tíz év múlva Anyám velem énekel,
s elbúcsúzunk Lustitól, ki mindig hűen várt reám,
bármily késő délutánig tartott fogva iskolám.
Láttam olyan szentestét, mi utcaszerte nevetett,
s olyat is, min az az utca nem evett, csak szemetet.
Volt karácsony kézenfogva, csókkal, könnyel, hangosan.
Volt lázadón, volt mély gyászban, szegénységben, frakkosan.
Volt, amin egy barna lányka kezét kértem giccsesen...
Egy másikon friss házasként nem futotta priccsre sem,
s szalmaszagú kis szobában, csupasz földön ért az éj.
Ott tanultam: a forralt bor - szerelem és friss fahéj.
Egy évre rá, Anyád karján volt velünk egy új lakó.
Ágyra azért már futotta, s volt egy oly nagy takaró,
hogy Ti ketten egy sarkában kényelmesen bújtatok,
és kuncogva hallgattátok, hogy dohogva fújtatok,
s keresem a jó melegben ölelkező két csodát.
Reméltem, hogy az az ünnep örökké tart, s még tovább.
De a világ meg nem állhat, jött karácsony még ezer,
csak onnantól az volt fontos, hogy Te bennük létezel.
Volt olyan, min fogad pottyant, volt, hogy nátha kínozott,
volt, hogy még a nap se kelt fel, s Te már lested, mit hozott
a kis jézus, s Jóanyádat nyüstölted csak estelig.
Volt, hogy sírva magyaráztuk, hogy cipőre sem telik.
Egyre mentek csak az évek, volt szebb, s rosszabb ünnepünk.
Aztán jött egy szenteste, min nem ültél le már velünk.
Felhívtál, hogy van egy lány, s hogy másnap majd jössz rendesen.
Egy év múlva Őt is hoztad. Csak mosolygott csendesen,
s megláttam, mit mi, az apák, átélünk mindannyian:
Észveszejtő gyorsasággal lett férfi a kisfiam.
Egyik évtől nem volt már fa, gally lett, nem is feltűnő,
- csak az illat kedvéért és legalább nem műfenyő.
S volt karácsony, minél jobban nem fájhatna semmi sem.
Az első, mi Anyád nélkül talált... Tudod, nem hiszem,
hogy a menyem jól veszi majd ezt a buta ötletet!
Nem kell nekem már az ünnep! Megéltem az összeset!
Milyen ház ez? Meg ne állj, no! Még beszólnak itt nekünk..."

"Meg is jöttünk, Apa. Tudod: itt a helyed már velünk.
Egyben viszont nincs igazad... Mindjárt meg is hallhatod.
Olyan ünnep nem volt még, min unokádat altatod..."

Nézték egymást (mind a ketten fogatlanul, kopaszon)
azon az épp szentestére behavazott teraszon...
... s a hajanincs öreg aznap többet már nem dohogott.
Ráncos szíve egy kis szívvel új ütemben dobogott...

komment
2023. április 25. 08:31 - Dylan D. Tides

Tizennyolc

(Sziszámnak)

Tudom én, hogy csak azért, mert felnőtt lettél végre
nem kell attól tartanom, hogy kapunkon kilépve
holnaptól csak látogatni jársz majd vissza hozzám.
Így - mielőtt keserédes picsogásom hoznám -
ne tarts tőle, hogy e pár sor "apa-könnyben" ázik...
Ez pusztán egy rövid lista. Pont, aminek látszik.

Voltál "Sárkány". Édesanyád két hét után adta
ezt a nevet (aki hallott, az nem is vitatta).
Éhes, boldog, nyűgös voltál - tudtuk mind a ketten.
Ha hallotta volna hangod, Szent György is megretten...

Voltál édes, szöszke űrlény, mindig pörgő nyelvvel.
Hogy mit beszélsz, rajtunk kívül nem értette ember;
lehet, hogy csak nekünk szántad mondandóid kincsét,
szíved kicsiny ajtajának szivárvány-kilincsét.

Voltál, s leszel (tudom) mindig gondoskodó Testvér.
S hogyha eljön az a nap, hogy hiába keresnél,
Öcséd mindig ott lesz Neked, megöleled szépen,
s kősziklaként álltok együtt a legnagyobb szélben.

S végül: voltál, vagy, és leszel az én csodás Lányom.
Soha-soha meg nem fejtett, óriás talányom,
kinél szebb és okosabb és nagyobb szívű nincsen.
Tudod... Hogyha lenne egy pár működő bilincsem...
Értem én, hogy ez a rendje... Tudom én, hogy így szép...
De az, ami összenőtt, az hogy válhatna így szét?!
Féltelek és büszke vagyok. Mosolygok és sírok.
(Az elején becsaptalak. Mindent mégse bírok...)

Egyáltalán nem érdemel ez a világ Téged,
mégis odaadlak neki, s hogyha nem is kéred,
vigyázok Rád, míg Magadból szétosztod, mi lettél.
Boldogabb hely lesz a Föld is, csak mert megszülettél!

(Hogyha Anya látna, Ő is csupa ilyet írna.
S büszke szíve még nálam is sokkal többet sírna...)

 

komment
2022. december 13. 09:44 - Dylan D. Tides

Kiflik

Szombat reggel, kávé után még kérek a csöndből.
A redőnyön annyit húzok, hogy a nehéz ködből
épp csak egy kis fény szökjön be, de a nappal még ne,
s láthassam, hogy tested mellé hová bújhatnék be.

Csukott szemmel mosolyogsz, míg bal karomra váltom
párnádat és súgva mondom: "Ráérsz még!", s az álom
vissza is ránt nyomban, mintha csak az övé lennél.
Nem is sejti: álmaidba is csak velem mennél.

Krumpliorrom hajcsiklandós nyakszirtedhez fúrom,
takaródat egy ideig esetlenül túrom,
de egy kevés kutatással megtalállak végre,
s együtt bújunk éjillatú meleg rejtekébe.

Mellkasom a hátad völgyén nyugszik meg szuszogva,
ujjaim a Tieiddel szépen összefonva,
feneked, kis fészkelődés, s épp csípőmhöz illik,
hideg lábam bolyhos-zoknis lábfejedhez siklik,
s már csak jobbom tétovázik. Cirógatna - nem mer.
Bőröd lángján akar égni. Mennyi vágy az ember!
Végül combod hosszú ívén ernyed békességbe,
s Veled együtt merülök egy ringó fényességbe.

Ez a legszebb ajándék (és meg se kellett venned):
Kevés lenne az is, hogyha feloldódnék Benned.

 

315292064_674515814184799_7964549869041859745_n.jpg

komment
2022. december 13. 09:31 - Dylan D. Tides

Lényeg

A Festőnek
vedd csak el az ecsetét és
üres lesz a vászon.
 
Az Alpinistának
rabold el a hegyeit és
nem lesz hova másszon.
 
A Trubadúrnak
kitéped a hangszálait,
s nem lesz többé ének.
 
Az írónak
radírozd ki szavait és…
…megszűnik a Lélek.
 
Titkaidat szavak nélkül őrizni is könnyebb.
 
Egyszerűbben útját állni az áruló könnynek.
Címkék: vers Lényeg
komment
2022. november 16. 19:56 - Dylan D. Tides

Rutin

 - Eh..! – rázta meg a fejét bosszúsan Martin, ahogy meghallotta a lejárt kazetta kattanását. Épp nyitotta volna a walkmant, hogy megfordítsa az albumot, de összerezzenve vette észre, hogy már nincs egyedül a szobában.

 - … kisasszony pedig 32 éves, fejsérült,  - darált Dr. Jones, a vizitet vezető orvos – és hogy az újonnan csatlakozott rezidenseket kissé lelombozzam, nem ez az eset a legizgalmasabb az épületben. Fél éve fekszik kómában, család sehol, a folyamatos… Hé! Maga! Mr… Paulson ugye?

 - Pauper… - dünnyögte Martin, zavarban.

 - Akkor az! – türelmetlenkedett gúnnyal a hangjában az orvos – Nem az első, hogy még ilyenkor is itt lábatlankodik. Talán túl nagy igény a részemről, hogy az arra szánt időt használja porszívózásra? Tudja, akkor vizit idején mondjuk… vizitelhetnénk. Ugye érti, Mr. Pauper?

 Értette. Becsukta a szellőztetéshez kitárt ablakot, összeszedte a zsinórt és valami köszönés-félét morogva kioldalgott a 40-es kórteremből.

 

  Wendy szomorúan nézte a szélvihar után megmaradt virágmaradványokat.  – Minden reggel…- átkozódott suttogva, miközben sóhajtva leguggolt a pár lábnyi kiskert mellé és finoman alányúlt a megtört szárú virágnak. Rutinszerűen gyűjtötte össze a levéldarabkákat, egyengette el a földet a kamilla-, és margarétatövek körül, majd igyekezett megtalálni a kavicsokat, amelyeket szétkergetett a vihar, hogy ma is körberakhassa őket a kicsiny kerítés mellett.

 Bosszúsága lassan átváltott egy melankolikus, lebegésszerű állapotba, őszinte szeretettel törölgette meg, majd helyezte el a kövecskéket és közben arra gondolt, délután lemegy a partra keresni még pár ideillőt.

 

 Inkább egy fél órával korábban érkezett, de nem akarta (ilyen gyorsan) megismételni a tegnapi bakit. Mindig a 40-est hagyta a kör végére, mert Thomsontól, a takarítórészleg csoportvezetőjétől az van a legmesszebb, így műszak végén elkerülheti a főnök drámaian gondoskodó, részvétteli ostobaságait. Elege volt már a sajnálkozó tekintetekből, a vállára nehezedő, súlyos, segíteni akaró kezekből, a bután dadogó, segítséget ajánló mondatokból. Mire jó bármelyik is? Melyik hozza vissza a lányait?

 Nem is értette, miért kell minden reggel porszívóznia itt is. A 40-es „lakójához” feltételezése szerint nem sokan járhattak, szinte sehol egy porszem.

 Becibálta a gépet az ajtón, az ágy felé sandított, amely mellett a megszokott gépek a megszokott, kegyetlen monotonitással adták a ritmust egy műanyag „élethez” és eszébe jutott a tegnap elkapott mondatok egyike.

 - Szóval neked sincs családod… - gondolta.

 

 Wendynek hívta magát. Nem tudta, hogy miért pont így, csak biztos volt benne, hogy valahogyan gondolnia kell önmagára. Különben megőrül. Hacsak nem őrült máris. Hát milyen ember az, aki nem tudja, hogy hívják?

 Arról sem voltak pontos emlékei, hogy mennyi ideje lakott a kunyhóban. Egyforma volt az összes nap. Érzése szerint mindig ugyanakkor kelt, szinte együtt a nappal, bár az egy gondolattal mindig megelőzi.

 Ébredés után szinte azonnal a partra szokott szaladni. A majdnem hűvös óceán erőteljes és mégis annyira lágy, meztelen testét végtelen óvatossággal simogató ölelése több energiával töltötte fel, mint bármi, amit el tudott képzelni.

 Az úszás és pár falat gyümölcs után alig várta, hogy láthassa a kertet. A kert volt a mindene.

 

 Martin először vette szemügyre az ágyban fekvő nőt.

 Furcsa volt számára hirtelen nőként, emberként gondolni rá. Eddig, ha rá is pillantott, nem látta többnek az ablakon lógó függönynél, a folyton bugyborékoló vízautomatánál, vagy az ütemesen sziszegő lélegeztetőgépnél, ami életben tartotta. A baleset óta egyébként is önmagába fordult. Felvette Daisy drótkeretes, narancssárga szivaccsal gyártott fülesét, Deep Purple-t hallgatott és porszívózott. Maximum annyi időre szakadt rá néha a külvilág, míg elemet cserélt, vagy megfordította a kazettát. Az utóbbi hat hónapon a rutinok gondolatmentes állandósága segítette át. Jó volt ez így. Épp eleget dörömbölt az agyában a sikolyok és a szirénák hólével és vérrel kevert emléke így is.

 

 Ha lett volna bárki, aki látja a virágait, talán ki is neveti. Wendy tudta, hogy azok igazából nem is virágok, csak gyomok, de az ő világában a mezei egyszerűség puritán szépsége sokkal magasabb polcra helyezte a kamilláit és a margarétáit bármely nemes-neves dísznövénynél. Ezek ketten ráadásul alig különböztek egymástól, s mikor a reggeli, már erőre kapott fényben messziről nézte a kertet, a szirmok olyannyira egybefolytak, hogy nem is látta, melyik hová tartozik. Pedig a margaréták bolondos, nagy buksijai úgy borultak a kis kamillafészkek fölé, ahogyan egy nagyobb testvér óvja a kisebbet az esőtől. Wendy pedig olyan boldogan mosolygott rájuk, mint anya a gyermekeire.

 

 A nő egyszerűen szép volt. Még így is szép. Szigorú, keskeny ajkai alig látszottak a maszk és a cső miatt és a színük is halványabb volt, mint hétköznapokon lehetett, de a vonaluk kecses, egy mozdulattal rajzolt, finom ív volt. Gesztenyebarna hajtő tört utat magának a szőkére festett, kissé zsíros, de még dúsnak ható hullámok alól, hogy együtt foglalják fáradtan szép, patinás keretbe az arisztokratikusan éles, épphogy nem szögletes arcot. A szemhéj bársonya szinte érezhető volt, a hosszú, természetes pillák pedig gyengéd, leheletnyi árnyékkal takarták be finomságát.

 Észre sem vette, hogy mennyire leragadt az ágy mellett, de szerencséjére a nővérek szomszéd szobából is áthallatszó nevetése miatt végre felocsúdott.

 - Mr. Knobbs és a pikáns viccei – gondolta és az órájára nézett. – A hétszentségit! – szisszent fel félhangosan és úgy döntött, ma csak szellőztet, nem keresi a bajt.

 

 Kezdődött. Annyira belemerült a kavicsok rendezgetésébe, hogy fel sem tűnt neki, hogy már itt az ideje. Először csak a halvány, hideg lebbenést érezte, majd megjöttek az erősebb lökések is. A virágok kapaszkodtak, míg tudtak, de hiába takarta őket szélirányból egész testével, nem volt esély rá, hogy megvédje őket. Nem tudta, hogy a jegessé vált szélfúvás mart-e ki könnyeket a szeméből, vagy a tehetetlen kétségbeesés sírta felszínre azokat, csak annyit tudott biztosan: ismét csatát vesztett. Ahogyan minden nap.

 

 Épp hazaért, mire a walkman nyúzni kezdte a szalagot. Szinte oda sem figyelve, a megszokott mozdulattal szedte ki az elemeket és dobta bele őket az ócska konzervdobozba. Sietve letépett egy darabkát a lábtörlőről felvett újság széléből, és ráfirkantotta: „elem”. A cetlit a farmerje zsebébe gyűrte, majd kivett a hűtőből egy flakon vizet. Ahogy visszacsukta a fridzsider ajtaját, nem mulasztotta el megsimítani a rajta mágneskeretben kapaszkodó fényképet: „Boldog Apák Napját! Szeretünk! Daisy & Milli”

 Fél éve még szerette ezt a képet. Ha előre tudta volna, hogy ez lesz az utolsó, ami a lányairól készül, mindig úgy gyűlölte volna, mint most.

 Nem volt ideje belemászni a fájdalomba, indulnia kellett a gyárba. Jó volt ez így. Hajnalban-reggel a kórház, aztán ez – így nincs idő újra és újra belehalni. A könnyek és a dühöngések már rég kimerültek, a semmiben pedig rosszabb, mint bárhol.

 Az újságot kicsire hajtogatva a farzsebébe dugta, majd fogta a kabátját és már otthon sem volt.

 Otthon már úgysem volt.

 

 Wendy végigsírta a délutánt. Hiába történt meg ugyanez már végtelen sokszor, nem bírt hozzászokni. A vihar után rendszerint semmi sem maradt a növényekből, kicsavarodott, a földön cafatokban elnyúló torzók csupán, szirom nélkül, szín nélkül, élet nélkül.

 Már lenyugvóban volt a nap, mikor úgy döntött, megrázza magát és elindult a partra.

 Holnap újra megpróbálhatja. Mindig van holnap. És az egyik talán máshogyan ér majd véget.

 

 Martin másnap már nem ugyanúgy ment be a 40-esbe. Valami megváltozott. Egyfajta közösséget kezdett érezni a nővel, aki magatehetetlenül fekszik egy ágyon, nem tudva világról. Hiszen mennyiben is más, mint ő? Amikor az a gázoló elvette tőle a lányait, belőle sem hagyott mást, csak egy vegetáló porhüvelyt. A lélek velük halt. Ő sem több, mint ez a test az ágyon.

 A barátok próbálták rábeszélni, hogy fogadjon magánkopót, az talán képes lesz megtalálni azt az állatot, aki képes volt keresztülhajtani az iskola előtt épp átkelő gyerekcsoporton.

 „Már úgysem számítana…”- mondta nekik a századik unszolásra is. Attól nem támadnak fel.

 Gyorsan elintézte a takarítást, nagyra tárta az ablakot, és amíg a friss levegő átjárta a szobát, az ágyhoz ment.

 - Hogy, s mint, Hölgyem? – kérdezte halkan az ágyneműbe süppedt alaktól – Magának még van holnap, tudja? Ha érti, amit mondok… Ne adja fel. Én már nem kapom vissza őket, de ha maga fel tud ébredni, akkor eli…

 - Mr. Parks, vagy hogy is hívják! Hacsak nem talált fel egy elixírt, amivel fel tudja támasztani a holtakat, javaslom, menjen el attól az ágytól, csukja be az ablakot, mert átkozott hideg van és hagyja Ms Richmondot békén szunyókálni! - Dr. Jones a szokottnál is ellenszenvesebb volt. Martin sietve összepakolt és kisietett a szobából.

 

 A mostani vihar tovább tartott, mint az eddigiek. Mikor véget ért, Wendy csapzottan, sárosan, kimerülve ment vissza a kunyhóba. Nem tudta, meddig bírja még. Egyre reménytelenebbnek tűnt a küzdelme.

- Csak azt a kis kertet akarom, hát olyan nagy kérés ez? - kiáltotta a kunyhó lépcsőjéről az ég felé elgyötörten. - Azok csak kamillák és margaréták! Kinek ártottak? Miért kell pusztulniuk?!

 

 Otthon sem tudott szabadulni sem a kórházban fekvő nő arcától, sem attól, amit akkor mondott neki. - Talán mégis túl lehet élni ezt is - gondolta. - Ha neki lehet holnap...

 Észre sem vette, és már a lányok szobájában volt. Semmihez sem nyúlt azóta. Daisy rollere a falon lógott, Milli biciklije az ágy végében volt. Daisy ágya mellett lovas poszterek hegyei, Milli oldalán klasszikus hercegnős képek. - Olyan hasonlóak voltak és mégis annyira mások - gördült le egy csepp Martin arcán. Alig volt a lányok között két év, az anyjuk halála után Daisy mégis úgy vette fel a gondoskodó, idősebb nővér szerepét, hogy az meg sem kottyant neki. Együtt jártak iskolába, balettórákra, együtt nyerték a díjakat, s közben Milli feje fölül soha el nem tűnt Daisy vigyázó keze, féltő tekintete. De még ez is kevés volt.

 Martin megrázta a fejét, s mintha csak most ébredt volna rá, milyen sok ideig kapaszkodott a szobába és a benne porosodó tárgyakba. Úgy döntött, véget vet ennek. Másnapra úgyis pihenőnapra írták ki a kórházban, az egész délelőttöt pakolással töltheti.

 Leült Daisy ágyára, hátát a falnak vetette, majd a baleset óta először kezdett hinni abban, hogy van holnap. Neki is van. Aztán csendben elnyomta a könnyes fáradtság.

 

 Wendy borzasztó hangulatban ébredt.

 Úgy rémlett neki, hogy álmában a parton borozott és talán többet is sikerült innia a kelleténél (Megint), aztán a virágaihoz botorkált és… Azok olyan furcsák voltak… A kamillák és a margaréták összekeveredve táncoltak, kristálycsilingelésnek ható gyermekhangjuk betöltötte a bágyadt, tetszhalottan a talajra nehezedő nyári levegőt. Ő meg nem bírta ezt nézni. Most valahogy nem az ő virágai voltak. Ezek boldogok. Az övéi sosem lehetnek azok, mert úgyis jön a vihar. Dühös lett. Végtelenül dühös. Kiitta a bor maradékát, majd az üveget az önfeledten táncoló, éneklő virágok közé hajította. – MOST ÉN LESZEK A VIHAR! - kiáltotta és a kertbe rontott. Taposni, pusztítani akart minden levelet, szirmot, mindent, ami élő, ha már az övéi nem lehetnek azok.

 Szinte megrémült magától, ahogyan sikerült az őrült álmot felidéznie. A közérzete csak még rosszabb lett.

 Úgy érezte, ráférne egy ital.

 

 Martin régen tapasztalt energiával ébredt és látott neki a pakolásnak. Már nem kegyetlen mementókat látott a tárgyakban, hanem kedves, szeretettel teli emlékeket. Fájt neki, de a belenyugvás fájdalma volt ez. Sírt, de az ölelő emlékezés könnyeivel.

 

 - De hát tudom, hogy ide raktam valahová! – bukott ki Wendyből hangosan, miközben dúvadként túrta szét a kunyhó belsejét ital után kutatva. Az egyik szekrényben végül megtalálta, amit keresett és diadalittasan emelte fel a rozsdaszínben csillanó whiskys üveget.

 

 - Wendy – suttogta Martin szomorú mosolygással a szoba csendjébe, mikor kézbe vett egy üvegből készült balerina-szobrocskát. A lányok nyerték, gyönyörű, metszett kristály volt. Az anyjuk nevét adták neki a kicsik, a tánc szeretetét is tőle örökölték, mint a szépségüket – Sosem felejtettünk el, tudod? Mindig is te maradtál a lányok példaképe.

 A frissen felmatricázott, „TÖRÉKENY” feliratú dobozhoz indult vele, mikor rájött: nincs is csomagolóanyag a lakásban. Mentőötletkén az eszébe villant a pár napja már a farzsebében sínylődő újság. Indulásnak megteszi, legfeljebb majd átugrok még pár kupacért Mrs Morrishoz a 2/b-be – gondolta, és elkezdte széthajtogatni a megfáradt papírt.

 

 - Agatha! – kerekedett el döbbent iszonyattal a szeme. – Agatha vagyok…

 Az üveg felénél járt, amikor hirtelen minden az eszébe jutott. Az élete, a fájdalmai, minden.  Tudta, ki ő. Azt is, hogy rombolnia kell. Csak azt nem tudta, mi ez a hely, és miért került ide.

 

 Lefagyva olvasta a második oldalon lévő, két hasábnyi cikket.  Sápadt arca világított a reggeli szoba félhomályában. Némán félrerakta az újságot és az ajtóhoz indult.

Az órája szerint épp fél nyolc volt. Még időben el tud kapni egy buszt.

 

 Tombolt. A delírium és az emlékezés egyvelege a maradék eszét is elvette. Tébolyodott hadvezérként nézett körül a széttiport virágok romjain, majd felröhögött és a part felé indult.

 

 - Jó reggelt, Martin! A rendőrség többször is kereste az elmúlt… Martin! Na de ilyet… - háborodott fel Mrs Morris, és rosszalló tekintettel nézett távolodó szomszédja után. – Észre sem veszi az embert..!

 

 Többször megbotlott a parton, mire a vízhez ért. Minden esést kásás, gurgulázó hang kísért. Hányingere támadt, mikor rájött, hogy a saját torkából buggyannak elő ezek a zajok.

 

 Thomson majdnem félrenyelte a kávét, mikor meglátta az irodája előtt elsuhanó alakot.

 - Pauper! Hé, Pauper! Ma pihenőn vagy, elfelejtetted? – kiabálta, de Martin már rég eltűnt a liftajtó mögött.

 

 …és jött a vihar. Megpróbált hanyatt feküdni az egyre vadabbul hullámzó vízen, és az égre röhögött.

 

 - Riasztás a 40-esből, Dr. Jones, siessen! – fogadta az épp megérkező orvost az ügyeletes nővér.

 - Mi az ördög… - húzta fel a szemöldökét az álmos orvos és a lifthez sietett.

 

 Ez lesz az utolsó vihar, amit megél, ezt részegen is tudta. Több méteres hullámok közeledtek a horizont felől, ő pedig elhatározta, hogy feléjük úszik. Nem érezte a karjait, lábait, levegő helyett már vizet nyelt minden belégzésnél. Amikor megértette, hogy a következő tempó lesz a legutolsó, utolsó erejével még a part felé fordult, és zokogva hörögte: - Bocsássatok meg!

 A parton már nem volt semmi, ami válaszolhatott volna. A kunyhó, a kert, a kavicsok mind szétfoszlottak, mintha csak egy túl jól megfestett képzelgés lett volna az egész. A vihar, s a víz sem tűnt már igazinak. Csak a mélység volt valódi, ami Agatha-t lerántott és végleg magába zárta.

 Meg a sáros, földbe taposott margaréta-, és kamillaszirmok.

 

 Thomson és Dr. Jones rontott be a 40-es szobába. Jeges huzat szaladta körbe őket, az egyik ablakszárny pedig hangos dörejjel be is csapódott.

  - Mit művelt, Pauper?! – üvöltötte az orvos, de már hiába rohant az ágyhoz. A szívmonitor folyamatos, kíméletlen sípolása festett hátteret Martin szoba közepén földre roskadt alakjának.

Egyik kezében a lélegeztetőgép kábeljeinek felismerhetetlen cafatjai és az infúziós vezetékek kitépett kígyói lógtak, a másikban egy összegyűrt újság remegett.

 - Nincs holnap – motyogta maga elé – nincs holnap.

 

-

 


Megoldódni látszik a rejtély. Mint arra sokan emlékezhetnek olvasóink közül, a nyár elején elgázolt kislányok (Camilla és Daisy P.) halálát okozó autót és sofőrjét nem sikerült kézre keríteni – ezidáig. Lapunk tudomására jutott ugyanis, hogy a nyomozást rövidesen lezárhatják, mivel egy magát megnevezni nem kívánó forrás szerint valószínűleg a közéletből az őt övező botrányok kirobbanása óta eltűnt Agatha Richmondot terheli a felelősség. Mint ismeretes, az örökösnőt két éve több vád is érte, melyek szerint kisgyermekeket fenyegetett, inzultált,, egy bevásárlóközpontban pedig fizikailag is bántalmazott egy négy éves fiút.    Ahogyan arról korábban beszámoltunk, Ms Richmond egy műtéti hiba miatt vált meddővé, szakértők szerint pedig ez okozhatott nála mentális törést, ami magyarázat lehet a viselkedésére. Úgy tudjuk, jelenleg a Dimensions Medicalban kezelik, belsős informátorunk szerint közvetlenül a lányokkal történt tragédia után ugyanis öngyilkossági kísérletet követett el, és azóta kómában fekszik.

A rendőrség részéről megerősítést, illetve cáfolatot nem kaptunk, de ígérjük, hogy lapunk továbbra is beszámol majd az ügy minden fejleményéről.

 

Kép: Orosz László festőművész 

orosz3_jpg_7928277.jpg

Címkék: egyéb Rutin
komment
2022. november 12. 17:24 - Dylan D. Tides

9. rész

Napnyugták

 Van az a nap, amelynek már a reggelén eldől, hogy semmi nem fog összejönni. A kávézacc melléugrik a kukának, a bútorok sarkai mágnesként vonzzák a csípőt/térdet/kislábujjat, a gomb leszakad, a kulcs beletörik, a pénztárca otthon marad… Egyszóval… Nem érdemes nekiindulni a világnak. Be kell zárni az ajtót (persze csak miután a lakatos kioperálta a zárból a beletört kulcsot), le kell húzni a redőnyöket, el kell indítani egy filmet és fel kell jegyezni, hogy a Mindenség jön nekünk eggyel, amiért a pokoli auránkat nem cibáltuk ma ki az utcára.
 Nos, ez a reggel, Eniddel, Tommal és a felváltva a hinta és Csinos körül zsongó gyerekekkel a fentieknek épp az ellenkezője volt.
 Olyan ügyesen raktam vissza Dora kabátjára a leszaladt cipzárkocsit (eddig akárhányszor próbáltam hasonlót, csak átkozódás lett a vége), hogy magam is meglepődtem. Később Lora megreptetett szendvicses tálcáját sikerült még földet érés előtt elkapnom, ami az én kézügyességemmel kiemelkedő teljesítménynek számít, még ha üres is volt.
 
 - Ó, hogyaza..! – átkozódtam bele a szoba sötétjébe azzal a süvítő suttogással, amiről tapintatot képzelünk, valójában viszont hatékonyabban képes felijeszteni egy alvó embert, mint egy július 4-ei felvonulás rezesbandája.
 Lilly felkapcsolta az éjjeli lámpát és fáradt arcán kíváncsi mosollyal mérte végig az ajtóban álló 180 centiméternyi szerencsétlenséget.
 - Felébresztettelek? – kérdeztem aztán már a küszöbön guggolva, féltéstől bosszús hangon, miközben egyszerre próbáltam visszarámolni a tálca még száraznak tűnő részeire a lepotyogott péksüteményeket és vérkeringést dörzsölni az ajtófélfával megismerkedett, fájdalmasan lüktető bal könyökömbe, mindezt úgy, hogy közben igyekeznem kellett távol tartanom forró kakaóval átitatott nadrágomat a legnemesebb testrészemtől, mielőtt az komoly égési sérüléseket szenved.
 Lillyből kiszakadt a nevetés.
 Nevetett, amíg a romokat takarítottam, míg átöltöztem; újra kitört Belőle, mikor – immáron másodjára – hazaértem a pékségből; könnyesre kacagta Magát, amikor végül Neki is sikerült eperlekvárt csöppentenie a pizsamafelsőjére, és a folt úgy nézett ki, mintha a ráhímzett láma szemei vérben forognának a dühtől; a kaput viszont az tette be igazán, mikor kezemben maradt az elszakadt redőnyzsinór és a roló olyan csattanással zuhant le, hogy még Tom is háborúra készen rohant be az udvarról – támadófegyverként fél pár csizmáját maga elé tartva.
 Itt már én is Vele nevettem. Nevettem és sírtam egyszerre és azt hiszem, ezt Ő is tudta, ezért még hangosabban, még őszintébben, még színesebben kacagott, mert tudta, hogy a sírás a tegnapnak és azoknak a kínkeserves napoknak szól, amelyek még előttünk állnak és nem akarta, hogy erre gondoljak.
 - Csak a nevetés számít – mondta vigyorogva, miután lecsillapodva szedelődzködni kezdett. – Csak az számít, Bob.
 
  - Ha tudom, hogy ilyen ezermester vagy, beraktam volna a buszba dédnagymamám régi kakukkos óráját is – mondta Enid nevetve, mikor végeztem Claire kiugrott vállú babájának műtétjével és mellém zuttyant a fűbe. – Szerintem az már akkor sem működött rendesen, amikor megvették. Apám azt állította, hogy gyerekkorában hallotta párszor kakukkolni, de…Jézusom! – kerekedett el rémülten a szeme és úgy pattant fel, mintha valami megcsípte volna – Ez a fű még csupa víz!
 Szégyen vagy sem, tiszta szívből végigröhögtem, ahogyan először megpróbálta magát elfenekelni (nyilván ez a módszer nem sok nedvességet tüntetett el átázott nadrágjából), majd azt is, ahogy berohant az istállóba és szó szerint belevetette magát egy halom száraz szalmába, aminek pedig természetesen hangos tüsszögés és könnyezve átkozódás lett az eredménye.
 - Jól vagy? – kérdeztem színlelt komolysággal, hogy azután már vele kacagva nézzem, ahogy feladja a harcot és elindul átöltözni.
 Kis idő múlva egy könnyű, napraforgó mintás, bokáig érő nyári ruhában és egy kis, piros bőrkabátban jelent meg újra és tüntetően közölte: - Rám se nézz, ez nem volt betervezve, olyan, amilyen!
 Pedig – amennyire a sok szaladgálás és az egész napos gyerekhajkurászás közepette volt időm megfigyelni – igenis csinos volt. Ahogy melegedett az idő, levette a kabátkát, így a narancstűzben égő, lágy ruha pontosan olyan táncot lejtett a legapróbb szellő játéka nyomán is, amelyet Enid karcsú, légies alakja megkívánt. Késő délutánra néha már azon kaptam magam, hogy többször felejtem rajta a tekintetem, mint azt illene. Ilyenkor kis lelkiismeretfurdalással kerestem a lenyugodni készülő napot a horizonton – ami épp olyan narancssárga volt, mint Enid ruhája.
 
 Mire Lora hazaért Sissy nagyitól (csak Lilly nevezhette így, az a picuri, ráncos boszorkány valószínűleg bárki mást elevenen megnyúzott volna, aki nem Mrs. Longnak hívja), mindent megbeszéltünk. Már nem is emlékszem rá, hogy a nevetős reggel mikortól fordult át komoly, súlyos, „mindentátkellrágnunk” napba. Tény azonban, hogy valóban mindent átrágtunk. Az előző napot, a várható rohamokat, azt, hogy mi legyen majd a protokoll, amikor majd jönnek.
Előre kérte, hogy minden ilyen alkalom után igyekezzünk a lehető leghamarabb visszatérni a nevetéshez. Azt mondta, hogy egy mosolyra akkor is futja majd, ha a gyengeség remegése uralkodik minden izmán, mert… „Csak a nevetés számít”.
 Nem hittem Neki. Azok után, amit előző nap láttam, lehetetlen volt elhinnem, hogy azokat a borzalmas perceket követheti akár egy kicsike jókedv is, de bólintottam.
 Ő pedig a következő hónapokban sorra bizonyította be, hogy képes rá. Hogy mindenre képes.
 
 - Gyönyörű a naplemente, Bob! – állt meg egy pillanatra Enid, miközben az udvaron széjjelhagyott pulcsikat, papírtányérokat, szalvétákat szedegettük össze a már a házba terelt kislányok után. – Itt mindig ilyen? A lakásom és a központ is fent van, északon, ott soha nem megy le a nap, inkább csak elbújik a hegyek mögé.
 Tökéletesen tudtam a választ a kérdésre, de nem szóltam semmit, csak mosolyogva néztem az aranyszínben úszó látóhatárt.
 
 - Gyönyörű ma a naplemente, nem? – kérdeztem Lillytől, közvetlenül a füléhez hajolva. A megszokott pokrócunkon üldögéltünk, apró feje az ölemben, egyik keze a lábamon pihent, a másik pedig az én kezemet kereste, hogy aztán otthonra találjon benne összefonódott ujjainkon keresztül.  A rengeteg beszélgetéstől mindketten annyira eltompultunk, hogy jólesett a meleg, gondoskodó fénybe olvasztani a tekintetünket, és csak úszni benne, gondolat nélkül, akarat nélkül.
 - A naplementék mind gyönyörűek, Bob, mind egy szálig – mondta merengve. -  Ez a szépség azonban csak akkor válik láthatóvá igazán, ha nem egyedül nézed. Csak akkor, ha olyan szorosan öleled valaki lelkét, hogy már nem csak az este friss hűvösét érzed épp úgy, ahogyan Ő, ha már nem csak a szívetek dobbanása zúg olyannyira egy ritmusban, hogy azt sem tudod, melyik ütem melyikőtöké, hanem... amikor már a napnyugta csodáját is pontosan ugyanazzal a szemmel és vággyal fogadod be, mint az Ő érzékei. Ehhez a szépséghez nincs más fogható...
 Az utolsó szavakat szinte már csak dünnyögte, úgy agyonnyomta a fáradtság. Én pedig csak néztem békésen alvó arcát, mely végre nyugodtan fürdött az egyre halványabb fényben, és belül üvöltve rettegtem attól a majdani naplementétől, melyet Számára már nem követ többé pirkadat.
Címkék: Lilly Napnyugták
komment
2022. november 09. 12:15 - Dylan D. Tides

A Csaló fohásza

Engedd, Uram!
.
.
Nem emlékszem, hogy valaha kimondtam e szókat...
Lehetek-e egyáltalán, aki Hozzád szólhat?
Templomba csak augusztusi hőség kínja űzött,
s nagy ritkán a kíváncsiság. Tetszett, ahogy fűzöd
papok száján, cirkalmasan, s konokul igéid,
s tömjénszaggal borítod be egyházad bibéit,
hadd ragadjon oltárodhoz a sok bűnös lélek
(s hogy bűneik néhány hazug Miatyánkot érnek...).
 
Nagy röhögve számolgattam, mibe fájna, hogyha
vétkeimet sorra vennéd... Bárki belefogna
meghallgatni miket, s mennyit loptam és hazudtam
(büszkén vallom: annyi év és meg sohasem buktam...),
tíz perc után kiátkozna összes templomodból.
 
Nem kértem a fennhéjázó, buta dallamokból,
a térdeplő, álszent "hívek" bősz mormogásából,
(jól ismerem mindet, hidd el, annyi mocskos szájból
fröccsen ki az "ámen" üres, nyúlós-hazug mása,
csak azért, hogy meg ne szólják, s a szomszéd is lássa...),
megvetettem a keresztet, könyvedet se faltam
(a borodba - fogadásból - egyszer belenyaltam,
de nem ízlett, meg kell mondjam: ittam jobbat sokszor)...
 
Nem látott a lelkem Téged a rátapadt kosztól...
 
Pár hónapja azt mondták, hogy elrohadt a testem
(hozzáromlott szívemhez?) és festegetni kezdtem.
Az, ami a gyomrom, májam, s tüdőmet emészti
segíthetett megállni és önmagamba nézni,
s megtalálni bennem Téged, s Fiad szelíd lényét.
Nem mondom, hogy megéreztem üdvösséged fényét,
csak valahogy... elképesztő, hogy lelassult minden.
Meghalok. Csak ez kellett, hogy sikerüljön hinnem.
 
Most először kérek Tőled, s utoljára is tán.
Nem, ne gyógyíts! Csak tolj hátrébb picikét a listán...
Megálmodtam valamit és úgy lefesteném még!
Neked szánom, ajándékul... De érzem a végét,
s alig bírom néha már az ecsetet felvenni...
Egy-két nap kell... Néhány óra... Tudsz valamit tenni?
 
Mielőtt bús, rongyos lelkem Hozzád hazatérne,
engedd, Uram, ezt a képet hadd fejezzem még be!
komment
2022. november 09. 12:11 - Dylan D. Tides

Papírsárkány

Foszló füst, félhomály, vércsepp a szám szélén...
Ezer széttört szép...
Könny a fegyver csövén, két térdre omló lét...
Hogyan harcolnék..?
Zokogó magamért..?
... ha az, ami volt ma halomra dőlt?
Ha nem ugyanúgy hív már a zöld?
Ha remeg a Föld, mikor embert lát?
Rajz a bunker falán, két összekulcsolt kéz,
talán hittünk még...
Elhagy minden imám, lánctalpra tűzött félsz...
Ma már halvány az a szó, ahogy éjjel szebb holnapból kérsz ...
Ha az, ami volt, ma enyészik el, ha a világ holnaptól bukik el?
Lehet-e remény, ha a szív nincs már...?
Úgy, mint régen, álmodj ébren!
Játsszuk azt, hogy ami itt sem volt, az nem veszett el mégsem!
Ma szalad a gyermek a réteken,
a zsinge rángat szép szelíden,
ma nevet az ég, hol a sárkány száll,
és minden rendben már...
Ma keserű álom a háború,
a mosolya többé nem szomorú,
ma gyönyörű kék szeme épp úgy ég...
...mintha még mindig nézhetnénk...
Ma legyen egy szép napig itt velem,
csak amíg a szívem beleölelem...
Ma szalad a gyermekem úgy, mint rég!
... játsszunk békét még...
komment
Megkötözött szavak
süti beállítások módosítása